Dr. Szabó István:

Segédanyag érettségi tételhez a regionális irodalomból - Szabó István alkotói portréja /2009/

Életrajz

  Szabó István 1963-ban született Gyöngyösön. Jelenleg Vámosgyörkön él. Gimnáziumi tanulmányait a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban végezte. Ezt követően jogi tanulmányokat folytatott a Miskolci Egyetem Jogi Karán, tanulmányait azonban társadalmi okok /az un. szocialista rendszer „kiüresedése"/ és intellektuális okok /az egyetemi oktatás erősen változó színvonala/ miatt nem fejezte be. Jelenleg könyvtáros a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban. Neves gyöngyösi közéleti személyiségekkel készült interjúi a Gyöngyösi Kalendáriumban jelennek meg. Lakóhelyén főszerkesztője a Mi újság? című helyi periodikának. Sokat utazik, elsősorban Európában. Fényképes útibeszámolóival a vámosgyörki Közösségi Ház Világjárók Klubja című, több éve tartó rendezvénysorozatában szerepel, amely sorozatnak ő a koordinátora.

Pályakép

  A szűken tíz éves pálya első éveiben versek születnek, ezek azonban csak később formálódnak kötetté. Először prózai kötetek - Napkelte délben /vallomásregény, 2003/ és a Szélsodorta vándor-napok /útirajzok, 2005/ látnak napvilágot. Ezek a kötetek /erre utal az első könyv címe is/ az önmegvalósítás új, korlátlan lehetőségének a megtalálásáról szólnak. A Milyen évek várnak? c. verskötet egyrészt a prózai kötetek témáinak lírai feldolgozása, másrészt közösségi-közéleti témák is megjelennek benne. 2006-ban - Kálomista Gábor filmproducer korábbi kérésének eleget téve - Szabó István filmforgatókönyv írására vállalkozik. Az első játékfilm-forgatókönyvet két újabb is követi, de forgatásuk, anyagi okok miatt, máig várat magára. Tv-film készül viszont abból a forgatókönyvből, amelynek anyagát a Hortobágyon gyűjtik Vitézy László rendezővel. A filmet - A Hortobágy legendáját /2007, rendezője Vitézy László, producere Kálomista Gábor/ - a Duna Televízió mutatta be. Újabb filmen és egy tv-filmsorozaton is dolgozik. Mértékadó szakmai körökben /pl. Vitézy László, Fazekas Lajos filmrendezők, Bereményi Géza író-filmrendező/ jó dramaturgnak tartják. 2009-ben - hogy gondolatait a nehézségek ellenére eljuttassa a közönséghez - az elsőnek elkészült forgatókönyvét kisregénnyé dolgozta át, így született meg a Szerelem blues /2009/. Benne az utazások élményanyaga, a jellemábrázoló készség jó erkölcsi érzékkel és a közös gondok iránti érdeklődéssel párosulva állnak össze nyomot hagyó olvasmányélménnyé.

Látásmód, alkotói módszer

  Szabó István nem azok közé az alkotók közé tartozik, akiket ma a posztavantgard vagy a posztmodern megjelöléssel szokás illetni. Látásmódja és alkotói módszere mintáért inkább a nagy magyar klasszikusok felé fordul: a szimbolizmust a saját és az olvasói képére formáló Adyhoz, a magyar realista próza eredményeit összegező Móriczhoz, a realista lírát a 20. század elejének avantgardjából „szublimált" eszközökkel „felturbózó" József Attilához és későbbi követőikhez /pl. Kányádi Sándor/. Vállalja ezek küldetéstudatát is: hasznos akar lenni, nemcsak tökéletes. A szűk egy évtizedes pálya igen gazdag termése arra enged következtetni, hogy mondanivalója a versben és a szépprózában egyaránt megtalálhatja a formáját.

  A Milyen évek várnak? c. kötet versei az embert próbáló személyes sorsról szólnak /Hol is vagyok?, Milyen évek várnak?, öt év után, korai órán/. Ezt a személyes sorsot azonban mindig a társadalmi környezettel összefüggésben szemléli:

ezernyolcszázhuszonhét

nap után mit kezdhetnék

tucat meddő évem után

rám maradt magamból sután

előbátorkodó szóra

sunyin leső naplopóra

épülő új mohósággal

terhes tömegtahósággal

                   /öt év után/

  A verseknek ehhez a köréhez kapcsolható a közállapotainkat felháborodással szemlélő jó néhány költemény /forr a dalom, Mindennapi gyűlöletünk, Tudhatnám polgár, Születésnapodra/. Ki tudja tágítani a gondok horizontját emberiség-méretűre is /Kinek kell kikelet?/. A kritikai hangvétel nem lemondásra, hanem helytállásra ösztönzi:

ezernyolcszázhuszonhét

tenyeremen hordom szét

minden merőkanál-markom

közül szétfolyt vaksi napom

agyonfásult éjjelére

csurranó Hold fényjelére

írott bolond szimfóniám

áltatta hitetlen imám

                                                                                /öt év után/

  A feladatteljesítésben mitikus erővé növeszti önmagát /Megvakítom az éjt/. A kötetben helyet kapott néhány emlékvers is. Van, amelyik egy katonatárs /Az őrtorony balladája/, s van, amelyik a nagy idol - akinek a ritmusai ott kísértenek olykor a versekben is -, a költő-énekes Jim Morrison /J.M. emlékére/.

  Versritmusai változatosak, de kedveli a magyaros /ütemhangsúlyos/ poétikai megformálást. Olykor emberiség-problémát képes ilyen ritmusú versben elénk tárni /Kinek kell kikelet?/. Versei gyakran bimetrikusak, sőt „trimetrikusak" is lehetnek. Az utóbbi alatt azt kell érteni, hogy a retorikai dikció - a versszövegek, a központozás gyakori hiánya ellenére, a legtöbbször retorizáltak - oly erős, hogy harmadik ritmusfajtaként érvényesül /pl. korai órán/.

  A prózai alkotások rövid áttekintésének a módszerét keresve, induljunk ki abból a - valljuk be, kissé önkényes - hipotézisből, mely szerint a széppróza-írás csúcsa a regény. /Benne szinte minden más epikai műfaj elemei föllelhetők./ Ez a kicsit önkényes megközelítés lehetővé teszi, hogy a korábban elkészült szépprózai műveket /Napkelte délben, 2003; Szélsodorta vándor-napok, 2005/ egyszersmind a regényírásra való felkészülésnek is tekintsük. E gyakorlatias szempontot és módszert alkalmazva megállapíthatjuk, hogy a korábbi szépprózai munkákban már ott rejtőzik az a regényíró, akinek - előbb-utóbb - elő kell lépnie onnan.

  Az alábbi részletben ez a leendő regényíró úszik a Garda-tó melletti szálloda úszómedencéjében /aki egyébként a Napkelte délben poklot járt hőse is/. Úszkáló hősünk nemcsak érzékletesen leírja a környezetét, hanem élményeit az öt érzékszervével - sőt, a hatodikkal is! - rögzítve - erre nem képes semmiféle kép- vagy hangrögzítő technika, sem jegyzetfüzet -, élményeit máris a fantázia szárnyára bízva örökíti át a pillanatot az örökkévalóságnak.

 Egyenletes légzésem fülem mellett zubog, apró levegő-buborékok szöknek orromból szaporán fel, hazájuk felé. Semmi mást nem hallok, csak a tüdőmből kiáramló levegő zaját. Semmi mást nem érzek, csak az egyedüllét jóleső kizárólagosságát, egy ragyogó nyári nap érkező biztonságát. Látni sem látok mást, csak a puha-kék nyugalmat, s ha mindez túl szép ahhoz, hogy lehunyt szemmel gyönyörködhetnék tovább benne, akkor nagyon lassan tempózó - épp csak annyira, hogy el ne merüljek - árnyékomat nézem a medence alján. Furcsán idegen, sőt groteszk sötét paca vagyok ott lenn. Olyan, mint egy hatalmas béka, mely két lusta tempó közt kitárt lábakkal lebeg várva, hogy a mozdulatai nyomán támadt átlátszó-vékony, vonagló árny-csíkok elcsitulva eltűnjenek, és újra a súlytalanság zavartalansága ringassa. Furcsa szabadságot érzek: most árnyamhoz sem köt semmi - nem közös cipőben járunk vagy lépünk ugyanarra a kőre, s nem ülünk ugyanazon a széken sem. Bár mozdulataink azonosak, és most is kísér utamon, ha levegőért a felszínre emelkedek, el is szökhetek előle.

   A víz fölött a csend világát az égbolt kék lobogása, a napsugarak arany suhogása váltja, s a zsongó reggel ezer neszéből jókorát harapva bukok alá újra a nesztelen némaságba. Elfolyó árnyam helyén már a szálloda úszómedencéjét látom a sirályok magasából. Kéklő négyszöge, mint az elúszó égbolt halvány árnya suhan a tó tükrén. Körülötte lombok közé bújó házak élénk piros, sárga, rózsás színeit gyújtja lángra az érkező nap, fésületlen pálmák kócos nyújtózása zöldell, s mintha a reggelt megfestő természet kezében megremegett volna az ecset, szétfröccsent fehér festékcsepp-csapatok szállnak vijjogva a csillogó víz felett.

  Itt vannak már azok a szituációk, s benne azok a jellemek, amelyek akár regényhősök is lehetnek majd, s itt vannak annak az üzenetnek a csírái, melynek közvetítésére a hősök az írói fantázia közreműködésével összeállnak regénnyé. Vegyük pl. az alábbi jelenetet:

  A kikötővel szemközti éttermek egyikében ülünk, hogy a csinos, barna bőrű pincérlányok azonnal nekiálljanak gyűjteni rendeléseinket. Egyikük csigagöndör haja hatalmas lófarokba kötve (őt a továbbiakban az egyszerűség kedvéért „Fürti"-nek nevezem), míg a fiatalabb bőre jóval halványabb árnyalatú (ezért álneve legyen: „Szöszi"), a főnökasszony sovány, de energikus (minden pajzán célzás nélkül, ezentúl: „Madame"). Miközben Fürti és Szöszi a hideg italokat hordja, párducbőr-mintás ruhájuk rituális afrikai táncok ritmusára ível-hajlik. Távoli, tompán bongó tamtamszó üteme lüktet mozdulataikban, barna bőrük tört csillanásait a létezés örömének pirosas-zöldes neonfényei festik megszelídült harci színekké. Rekedt-vén varázslók monoton kántálásával hadaró rapzeneszó, zakatoló félfrancia - félangol szóáradata tördeli a külvilágot, ezért így, utólag tisztázatlannak tűnik, ki kapott először pizza helyett spagettit.

   Természetesen „gond egy szál se", megtörténik a tépett szélű pénztárszalag-fecnik egyeztetése, és máris befut a pót-pizza. Már-már úgy tűnik, minden rendben, ám a szomszéd asztalnál jelzik: lasagne helyett pizzát kapott valaki. Szöszi tanácstalanul áll a még gőzölgő plusz spagettivel kezében, de a könnyűlovasság viharsebességével érkező Fürti az általa egyensúlyozott, hajmeresztő tányérhalomból angyali mosollyal kísért, kecses mozdulattal improvizál egy lasagne-t a hiányzó helyére. Miután a kicipelt adagokat szétosztja, talál éhes szájat a Szöszi kezéből kivett, egyre kevésbé gőzölgő spagetti, és az iménti, „felmentő" lasagne miatt gazdátlanná vált pizza számára is. Jókedvét az sem szegi, hogy úgy tűnik, a „felmentő" lasagne-ra ennél az asztalnál lenne szükség, méghozzá mindjárt két példányban. Így, az épp csak pártfogásba adott, ám rögtön árvaságra jutott, mostoha sorsú pizzával máris árverésbe kezdene: adná akár lasagne-ért, akár spagettiért, sőt, egy még meleg pizzáért is, de a Madame itt már közbelép. Sokéves vendéglátós tapasztalatának, és az esőt megsejtő macskát megszégyenítő veszélyérzetének engedve, azonnal „haditanácsra" hívja a lányokat. Cetlijeiket, mint szenvedélyes kártyások, újra keverik, osztják, nézegetik, forgatják kézírás, asztalszám, rendelés szerint. A Madame mutogat és magyaráz, Fürti homlokát ráncolja, Szöszi jellegzetesen duzzadt, fekete-afrikai ajkai némán mozogva számolnak: mennyi a pizza, hány a lasagne, annyi-e, amennyi a spagetti, sőt, a vacsoraidő előrehaladtával egyre zsúfoltabb étteremben egyáltalán, mennyi az ezekre váró magyar?!?!... Míg a szemmel láthatóan mérges Madame Fürtit gyötri, aki, ha nem lenne csokibarna, hol elvörösödne, hol elfehéredne, Szöszi a tettek mezejére lép. Briliáns ötlettől felvillanyozódva, csak pizzát hoz ki, s magyarázza: amikor már mindenki kapott, aki kért, akkor hozza a spagettiket.

   Persze, legtöbben nem értenek egy mukkot sem. Sem francia, sem angol csacsogásából. Ő pedig, tanácstalanul áll a magyar szavak özönében. Hál' istennek azt sem érti, amit egy, a magyar nyelv reálisan elvárható nemzetközi ismertségéről a leghalványabb-lila segédfogalmakkal sem bíró, „kihaénnem?!"-korlátolt Okostojás vág a fejéhez. Miután az egyébként eléggé közismert francia és angol szavakra is csak bámuló, üres pislogás a válasza, az átmeneti rap-mentes csendben korbácsütésként bántja fülem Okostojás önmagát minősítő, lenéző „mitakarezhamégeztseérti?!"-beszólása. Egy pillanatra meghökkenek, mert Szöszi arca felderül. Na, persze! Hiszen ő örül, azt hiszi, végre értik, s ezt bíztatásnak véve, máris robog a spagettiért. Miután a Madame sanyargatása alól megmenekült Fürti is megjelenik egy halom lasagne-val, lassan mindannyian hozzáláthatunk vacsoránkhoz.

  A részlet ugyanakkor azt az erősen ironikus /szarkasztikus/ stílusárnyalatot, hangulatot is képviseli, ami gyakran sajátja az író prózai műveinek. A hangulatok gazdag regiszterét azonban ugyancsak jól érzékelteti a következő részlet, amelyik bensőségességével, játékosságával az ellenkező végletet képviselheti:

  Ősszel „nyugdíjazott" félcipőmet minden formalitás mellőzésével „kertész-cipővé" kinevezve kopogtatok a szerszámos kamra ajtaján. Jó reggelt kívánok, jó tavaszt ígérek a téli álmukból ébredőknek - ásónak, kapának, locsolónak, gereblyének. Kényelmes kuckójukat eleinte nehezen hagyják el, van, ki húzatja magát, van, ki nyelét eldobva kelletlenkedik. Hogy a „jó munkához" feltétlenül szükséges lábatlankodók se hiányozzanak, máris nyomomba szegődik Berci kutya, és „jobbkeze", Mici cica is.

  A zöldborsónak kinézett területen természeti katasztrófa nyomaira bukkanok. Megdöbbenésemre, az ősszel felásott talaj hantjainak a téli fagyokra bízott szétporlasztása olyan jól sikerült, hogy akár biliárdozni is lehetne a simára döngölt földön. Felvont szemöldököm kérdőn néz körbe a körülöttem csoportosulókon. Látom, amint az ásó, nyelével Bercire mutogatva, felháborodottan mered tönkretett munkájára. A kutya, mintegy kikérve magának eme alantas áskálódást, a menekülésre képtelen, földbe szúrt ásó fölé emeli jobb hátsó lábát, és gőgösen elégtételt vesz... „És ehhez mit szólsz?" - kérdem most én a főállású házőrzőt, s mutatóujjammal kopogtatom a több száz, tökéletesen kirajzolódó tappancs-lenyomat egyikét. Berci közel hajol, erősen szimatol, és figyelemelterelés gyanánt megnyalja ujjam. Mivel ez nem hat meg, hát közli a „nyomozás" végeredményét: „Ez a macska nyoma!" - hazudja szemrebbenés nélkül, és rossz lelkiismeretű szolgálatkészséggel próbálja újra megnyalni kezem. „Nem is igaz - prüszköl Mici -, már hogy lenne ekkora mancsom?!" - és sértődötten elfordul, ami nagy hiba. Nem veszi ugyanis észre a fenyegető veszélyt: „Mindjárt laposra verlek!" - lép a fejére Berci súlyos, német juhász méreggel. Lehet, hogy a cica, mancsával együtt tényleg akkorára lapulna, mint a „bűnjel", ha gyors rutinmozdulattal ki nem szabadítaná magát, s fel nem iszkolna a deszkapalánk tetejére. „Hát akkor kié ez a sok lábnyom?" - teszem fel újra a mind költőibbé váló kérdést. Bercinek, mint a házi „biztonsági szolgálat" főnökének, mindenről tudni kell, ami a portán történik, hát tőle várnám a választ. Neki azonban hirtelen vakaródzhatnékja támad, majd gyorsan elkocogva közli: tulajdonképpen már rég a szokásos ellenőrző körúton kellene lennie a ház túloldalán... Ő ufókra gyanakszik, szól vissza elfuttában, de közben hátra sem mer pillantani... „Mindig mondtam, hogy egy mihaszna alak" - ásít Micike nagyot, s a veszély elmúltával, rövid karomtornásztató nyújtózás után, eltűnik a palánk mögött.

  A regényvilág nyilvánvalóan úgy születik, hogy az alkotó a valóságelemekből /"hozzávalókból"/ merít, azokat a stílus árnyalataival, hangulati elemekkel „fűszerezve", az alkotói képzelet egy új világot - a mű világát - teremti meg. Így született meg az új kisregény is /Szerelem blues, 2009/.

Szerelem blues

- regényelemzés -

  A kisregény egy romantikus, úgynevezett közönségfilm számára íródott filmforgatókönyv átdolgozásaként készült el. A keletkezésének ez a sajátos volta is magyarázza, hogy olvasható a mű szórakoztató irodalomként /lektűrként/, strand-olvasmányként is. Az alaposabb szemlélő azonban érzékeli, hogy felfeslik a felhőtlenség máza, s alóla előkandikál a mélyebb gondolat: az író „fogyaszthatóvá" tévő mázba burkolt súlyosabb üzenete. Olykor a narráció keményedik meg: „Az a fajta alak, akinek fényesen beütött valami gyanús üzlet s azóta minden sekélyes dologra két kézzel szórja a pénzt, de „a kapanyél kiáll a szájából", és ez élete végéig így is marad - vélekedik az Újgazdagh-félékről. Máskor a dialógusokból csendül ki a társadalmi üzenet. Dani, az ifjú költő, versei sorsáról szólva, egy kiadó szavait idézi az olvasóközönség gyakori igénytelenségéről: „...ki ugyan az életben nem adná, /Mármint Dani verseit! A szerz./ de ... ad egy jó tanácsot ingyen: amit írok, abban mindig legyen közéleti botrány vagy politikai leleplezés, vagy szakácskönyv fogyókúrás receptmelléklettel, vagy az, hogy hogyan lehet nulla tőkével, nulla munkával, nulla perc alatt milliókat keresni, vagy jó sok szex, de a legeslegjobb az, ha ez így együtt, mind benne van...". A hősök - főként a mellékalakok - olykor burleszkbe hajló jelleme és cselekedetei sem csupán a szórakoztatás kedvéért elrajzoltak. Az egy busznyi mai magyart /regényidő: a megírás ideje!/ a szerző minden bizonnyal úgy gyűjtötte össze, hogy azok a társadalom keresztmetszetét /turista-változat/ alkossák /Lásd még Balzac Vauquer-panzióját!/. Az elrajzolás az alkotó kritikus szándékát is jelzi, az pedig, hogy hőseit a görbe tükör ellenére szerethetővé teszi, az önkritikus viszonyulást.

  A „társadalmi regény" ilyen rejtett, kerettörténetként szolgáló megjelenése nem hagy maga után hiányérzetet, mert a mű valójában az örök témát választja: a Szerelem blues valóban „mindannyiunk meséje - a szerelem legendája". Az alapötlet és a szerkezet is arra utal, hogy filmes körülmények bábáskodtak a születésénél. Az utóbbi fél évszázad jobb szerelmesfilmjei között könnyen találhatunk olyanokat, amelyek ugyanezt a típust képviselik /pl. Audrey Hepburn vagy Julia Roberts filmjei közül néhány/. A romantikus szerelmesfilmek ősi toposza szerint egy körülmény, egy fordulat segíti a szerelmeseket, hogy legyőzzék az eléjük tornyosuló akadályokat, felül emelkedjenek a béklyózó társadalmi konvenciókon. Ez lehet különleges hely a társadalomban /pl. arisztokrata származás, szupersztár-lét, dúsgazdagság, stb./, a „deus ex machinaként" működő mozzanat megtestesülhet egy - rendszerint véletlenül feltűnő - hős alakjában is. Ilyen hős a regényben Werdam, a nagy tekintélyű holland producer, aki a bonyodalommal együtt jelenik meg a cselekményben, és eljuttatja a négy fontosabb hős érzelmei uralta fordulatos cselekményt az ilyen típusú történethez illő szerencsés végkifejlethez /happy end/.

  A Szerelem bluesnak az a különös sajátossága, hogy két - nagyjából azonos súllyal érvényesülő - szerelmi szálat sodor össze a cselekményben. Ezzel tágítja a lehetőségeket, hogy minél szélesebb skálán szólhasson a „szerelem hatalmáról": gazdagabb árnyalatokban mutathassa be a szerelmesek boldog „vergődését" az áldozódás és felelősség kettős csapdájában. A kerettörténet hősei és cselekménymozzanatai újabb finom árnyalatokkal egészítik ki a képet: Ágnes és Gábor egykori szerelmének története, illetve Ágnes és Robi, Béla és a bártündér, Saca és Maca, Öcskös és Bratyó újabb és újabb dimenzióját képviselik annak az érzelemnek, amely a Párizs-mítoszt - Párizs, a szerelem városa - élteti. A regényteret, Párizst bemutató érzékletes és hangulatos leírásokban ugyancsak az a város jelenik meg,  amelyet a mítosz hangsúlyozottan megérintett /a Szajna, a Pont Neuf-híd, stb/.

  A sajátos „négyszög" tagjai társadalmi-szociológiai értelemben nem különleges emberek: ezer szállal kötődnek a kerettörténet valóságához. Lina, a 17 éves diáklány, a maga harcát vívja édesanyjával, a céltudatosan „nyomuló" menedzserrel, aki a saját utódját szeretné látni a lányában. Az azonban inkább az ifjú festőnél aktmodellkedik. Csilla, az idegenvezető, egy franciaágyra való summát remél megkeresni azzal a soron kívül vállalt párizsi úttal, amelynek az Angliából hazalátogató férje látja a kárát. Gábor, a tehetséges, de kapcsolatok nélküli bárzenész, örül, hogy a körülmények alakulását kihasználva elkísérheti lányát egy nosztalgikus párizsi útra. A bárpultosként dolgozó ifjú költő, Dani, az őt kihasználó nagybátyjától szabadul néhány sokat ígérő napra. Az író köznapi embereket - igazi „hoffmanni polgárokat" röpít a „magasabb értékek világába", hogy a magasabbrendű lét lehetőségét és szükségességét a mai ember számára is igazolja. Ez a regény fontos üzenete.

  A hősök közül - „első az egyenlők között" - mégis Lina emelkedik ki: őt tekinthetjük a regény főhősének. Lina mint Ágnes és Gábor gyermeke, a Párizs-mítosz folytatója, a jövőbe való átörökítője. Ugyanakkor Lina számára a fellobbanó szerelem nem pusztán boldogító érzés, hanem olyan döntéskényszer előidézője, melynek tétje a szülőkről való „leválás", a felnőtté válás. Attól a pillanattól, amikor még a Nagyvárad téren gyülekezve, Gábor felfedezi lánya szemében a „Párizs-szindróma" jeleit, az anyával a párizsi utcán való találkozás „nagyjelenetéig" - ez a mű tetőpontja - tanúi lehetünk annak a kellő pszichologizmussal és hitelesen megrajzolt folyamatnak, amelynek során a duzzogó, vadóc kamaszlányból önálló döntésére kényes, szuverén felnőtt válik. Amikor az anyja megszokott jéghideg keménységgel kiadott, az azonnali hazautazást kilátásba helyező „parancsára" válaszol - „Soha!... Érted?! Soha!!" - akkor egy új felnőtt kezdi el pályáját a nap alatt.

  A többi hős jelleme és az egész cselekmény a szerelmes Lina döntését, felnőttként megtett első lépéseit szolgálja vagy magyarázza a regény szerkezetében. Csillát a kéretlenül-váratlanul fellobbanó érzés ugyancsak nehéz döntésre kényszeríti. Ámor eltévedt nyila azonban nemcsak sebeket okoz: a döntést megalapozó hiteles lélekrajzú vívódás sejtetni engedi, hogy mindkettőjük számára „gazdag szenvedés" az, ami történik, és majd „nagyon vigyáznak, hogy kettejük percnyi örökkévalósága el ne lobbanhasson". Gábor szabad egyénisége mintául szolgál Lina számára, lágyabb-megértőbb szülői viszonyulása pedig segítője a keményen céltudatos anyjával vívott küzdelemben. Gábor és Dani /Egyébként többé-kevésbé az író alteregói is, noha - többször hangoztatott vélekedése alapján - lelkének legnagyobb darabját Lina hordozza!/ alkalmat adnak Linának, hogy első felnőttes lépésként - kissé romantikus ízű „konspirációval" - egyengesse „a fiúk" művészi karrierjét.

  A regény alapos helyismeretről tanúskodó, érzékletes-poétikus, retorikai és poétikai szempontból is figyelemre méltó leírásai is igazi Párizs-regénnyé avatják a Szerelem bluest. /Az epikai közlésnek ez a formája hasonló színvonalon valósul meg már a korábbi útirajzokban is - lásd Szélsodorta vándor-napok c. könyv -, ahol a jellegzetes alakok /jellemek/ vagy a dialógusok „előképei" is jelen vannak már./

  Az alkotás nyelvezetére és stílusára - az író már említett retorikai és poétikai vénáján túl - a sűrítettség és a képiség jellemző. Ez elsősorban a szóhasználatban jelenik meg. Gyakran használ egyéni alkotású szavakat /pl. papírrepülő-könnyű „bocsi"/. Ezek között a sajátos összetett szavak között szép számmal vannak olyan kötőjeles összetételek is, amelyek előtagja valójában egy - olykor terjedelmes - mondat /pl. „A sűrű bólogatással megerősített, túlerőltetett 'tudom, hogy ismerlek benneteket, de fogalmam sincs, honnan'- mosolyok/. Szívesen használ erősen alkalmi jelentésű vagy stílusértékű szavakat /pl. két nő - „foglalkozásukra" nézve egyértelműen „éjszakás műszakban" dolgoznak/. A szóhasználatnak ezek a jellegzetességei ugyanakkor következhetnek abból a körülményből is, hogy a mai író elődeinél sokkal inkább célközönségének is ír /nemcsak az örökkévalóságnak/. A Szerelem blues a fiatal és középkorosztály olvasmánya. /Sőt, a hősnők súlyát, szerepét tekintve akár „nőcis" /feminin/ olvasmány is./ Aligha ítélhetjük el az írót, amikor a célközönség beszédmódjához alkalmazkodva, maga is divatszavakat, farmerszavakat talál legalkalmasabbnak gondolatai közvetítésére. Ezért fordulnak elő ilyen szavak - az irodalmi kánont feszegetve - a narrációban is/ pl. a pultnál dekkoló két nő; ezerrel megy a buli/.

Verselemzések

 

korai órán

 

ázott emléke

a múltnak

gyűrött ritmusa

a szívnek

kéjes ágyasa

a rútnak

riadt jegyese

a szépnek

napkelte előtt

a színek

halvány mosolya

az útnak

ülésem alatt

a sínek

ezüst paripák

ha futnak

ma már talán

jobb nap jön

bízó-nagy

levegőt veszek

mától talán

mindent

okosabban

teszek

/2006/

   A vers a befogadóra először a vershelyzetet is magában foglaló hangulatlírájával, dinamizmusával hat /„napkelte előtt/ ... ülésem alatt/ a sínek/ ezüst paripák/ ha futnak"/. Az idilli hangulat azonban nem zavartalan. Az érvényét a felütés súlyos negatív minőséget képviselő metaforái, illetve a zárlat dinamikus retorikája egyaránt megkérdőjelezik. Ezek az „ellensúlyok" vezetnek el bennünket a többletjelentéshez: valójában egy életszakasz-váltáshoz kapcsolódó számvetés-versről beszélhetünk, amelynek következtetései - természetes módon - létértelmező jellegűek. /Az értő Olvasóra bízatik annak megítélése, hogy a 24 sor = 24 óra szinte mitikus megfelelése mennyire érvényes, és mennyire szolgálhatja a mű gondolatiságát./

  A sajátos, központozást mellőző tipográfiai megjelenítésű, montázsszerű költemény /vö. pl. Illyés, Kányádi hasonló verseit/ - a számvetés-jelleggel ugyancsak összhangban - idő- és értékszembesítő szerkezetű műalkotás: a negatív életminőséget képviselő múlt /1-6. sor/ áll szemben a pozitív életminőséget képező jelennel, illetve a programszerűen megjelenő jövővel, miközben a 7-8. sor a gyökeres változást „okadatolja". 

  A vers - a montázsszerűség és a szabadabb asszociációkat lehetővé tevő tipográfiai megjelenítés ellenére - alapvetően retorikus. A logikai vázát egyetlen, premisszáit részben az általános tapasztalatból vevő feltételes szillogizmus /enthüméma/ képezi, amelynek a konklúziója - az alapjelentés szintjén - a következő: ha /derűs/ napkelte előtt /„korai órán"/ útra kelek, akkor minden bizonnyal eredményes/ebb/ nap vár rám. A montázs értelmes logikai rendbe állításának és az előismeretek felidézésének a „kényszere" így válik itt a hatáskeltés alapjává.

  Az 1-6., + 7-8. sor - a felütés - miközben a lírai én lélekállapotának képeiben egy nyomasztó éjszaka motívumai is jelen vannak /ázott~ izzadt, gyűrött, kéjes ágyas/ valójában egy bűntudattal terhes múltat idéz. A közlés metaforikus síkján láttató erejű, ezért hatásos szóképekben a dantei „sötét erdő" sejlik fel. A 7-8. sor szép metaforája /„riadt jegyese a szépnek"/ egyaránt indokolja az új életminőség megjelenését, de kifejezi a megrendülést is, amit a lírai én számára a „költészet hatalmának" a megtapasztalása okoz. /A költő életének erről a szakaszáról a Napkelte délben c. vallomásregényében ad szelíd öniróniával rajzolt, mégis meghökkentően őszinte és hiteles képet./

  A 9-16. sor a vershelyzet, az „itt és /nemcsak/ most" jelene. A költő „itt és most", a napkeltét megelőző derengésben futó hajnali vonaton, a friss reggel bizakodó hangulatának hatására szólaltatja meg lírai énjét. Ez a hajnali utazás azonban a versszöveg kontextusában az „útra hívás" ősi toposzává nemesül, ami a lírai hőst a sors által kijelölt szerep elfogadására, az „elvegyüléssel" és a „kiválással" járó kompromisszumok tudomásul vételére készteti. Az első rész statikus, elégikus hangulatát a második részben dinamikus, várakozással teli derű váltja fel. A „bársonyos" hangulat és a dinamika megteremtésében a metaforikus sík megszemélyesítései /„a színek/ halvány mosolya/ az útnak", ami - a központozás elmaradása következtében - 'a színek halvány mosolya', és a 'halvány mosolya az útnak' szóképeket egyaránt érvényesülni engedi, valamint a „a sínek/ ezüst paripák/ ...futnak"/ a legfontosabbak.

  A vers érzelmi csúcspontja, egyben zárlata a 17-24. sor. A nyomdatechnikailag elkülönített zárlatban a mozgás dinamikája a cselekvés erőteljes dinamikájává fokozódik, a montázs döntően metaforikus eszközökkel érzelmekre hatóan megelevenített képeit - az ismétlődő 'talán'-ok ellenére is - felváltja a jövő cselekvési programjának mozgósító, józan logikája. A lírai hős - a szocializáció törvényét megértve, és azt elfogadva - meg akar felelni az „útra hívásnak", s ez szinte fogadalomszerű „beszédtettre" sarkallja /„mától talán/ mindent/ okosabban/ teszek"/. Ez a következtetés a mű kicsengése /üzenete, mondanivalója/.

  A versritmus vizsgálata további bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy a retorika sajátos eszköztára mennyire fontos szerephez jut ebben a költeményben. A verstanilag bimetrikus versszöveg egészében alárendelődik egy erőteljes, az utolsó sorokban fokozódó jellegű retorikai dikciónak. A racionális vázat és az erőteljes hatást keltő metaforikus síkot egy szigorúan retorikai értelemben vett kólonokra, kommákra való tördelés kapcsolja egybe, ami csak az utolsó három sorban nem érvényesül, mert a fokozó célzat a szavankénti tördelésre tér át. Érdekes, a lírai én feszült állapotát tükröző elem, ahogyan az ütemhangsúlyos versritmus felező nyolcasa felesel ezzel a retorikai indíttatású tördeléssel: a sorpáronkénti felező nyolcas második ütemének első szótagja az első sor végén marad. Az időmértékes ritmus - amolyan József Attila-i célszerűséggel - követi a vers hangulati-gondolati ívét: az első hat sorban ereszkedő, míg a hetedik sortól emelkedő időmértéknek engedelmeskedik (1).

  A költeményben a verstani értelemben vett rímelés helyett a szavak végének retorikai értelemben vett rímelő összecsengése figyelhető meg. /Már csak terjedelmi okokból is az Olvasó fantáziájára vagyunk kénytelenek bízni annak eldöntését, hogy a similiter cadensek és desinensek feleseléséből kihallja-e vonatkerekek kattogását./

  Egy kis költemény befogadása érzelmi és értelmi erőnk mozgósításával annál maradéktalanabb, minél inkább képesek vagyunk - a kompetenciánk birtokában is - a feltárt komplexitást a mű jelegyüttesében érzékelni. A XXI. századi „nyomulásra" készülő fiatal számára pragmatikus evidenciaként szólhatnak azonban Tóth Árpád csaknem száz éve papírra vetett rezignált-keserű sorai: „Minek a lélek balga fényűzése?/ ...Másra kell ideg s velő./ Józan dolgokra. Friss tülekedésre." Csak remélhetjük, hogy a változtatás elemi erejű igénye az emberi létezés őseredeti programjához tudja visszatéríteni a globális embert. S akkor a transzcendens létezésben, közötte a Szépség Univerzumában való otthonosság ismét azonos értékű lehet, mondjuk, az informatikai felkészültséggel. Önmagát sem ismerheti az ember, ha nem kerül kapcsolatba a spirituálissal, a „magasabb értékek" világával, míg ha csak megérinti is azt, megérzi, hogy ő, a porszem, része a nagy Egésznek. És, hogy nincs éppen ennél nagyszerűbb a világon.

 

(1) Kísérlet a költemény verstani elemzésére:

-   -   - /  -    v

x  x   x   x / x

ázott emléke

v     _    v

x     x    x

a múltnak

   -   - /  -    v  v

   x  x   x    x / x

gyűrött ritmusa

v    _   v

x    x   x

a szívnek

  - v / -    v v

  x x  x    x/x

kéjes ágyasa

v  _   v

x  x   x

a rútnak

v - /  v    v v

x x    x    x/x

riadt jegyese

v    _   v

x    x   x

a szépnek

 -     -/ v v  -

 x    x  x x/x

napkelte előtt

v   _  v

x   x  x

a színek

  -    - /     v  v   v

  x   x       x  x / x

halvány mosolya

v  _   v

x  x   x

az útnak

v -/v    v  -

x x x    x/x

ülésem alatt

v  _ v

x  x x

a sínek

v - /   v v   -

x x     x x/ x

ezüst paripák

v   _   v

 x   x   x

ha futnak

  v     - / v  -

ma már talán

 -        -    -

jobb nap jön

  -  -    -

bízó-nagy

 v v  - /   v   -

levegőt veszek

   -  - / v -

mától talán

   -    -

mindent

v  v  -    -

okosabban

 v   v

teszek

   Kinek kell kikelet?

 

   Ki érti a föld neszeit,

   ha a téli fagy felenged?

   Ki érti a fák rügyeit,

   mikor március melenget?

   Ki érti a pacsirtaszót,

   csicseregve tavaszodót?

   Érti valaki,

   hogy

   boldog-e a föld nesze,

   ha felenged a tél jege?

   Boldog-e a fák rügye,

   ha éri kikelet szele?

   Szárnyal-e a pacsirta,

   végre nyíló tavaszba?

   Szárnyaljon, ha

   nincs jobb dolga,

   mert

   kit érdekel a föld sorsa,

   amíg zsíros a vacsora?

   Kit érdekel rügyező fa,

   amíg hízik pénze fia?

   Kit érdekel pacsirta már? -

   Nagypofájú, köcsög madár!

   Kit érdekel?!

  /2005/

  Ebben a filozófiai dalba oltott, de szarkasztikus balladaszerű versbe forduló költeményben a vershelyzetet Petőfi Sándor Pacsirtaszót hallok megint, kezdetű versének az ihlető, szólásra késztető szituációjával vethetjük össze. Itt rejtettebben jelenik meg az a meghitt koratavaszi pillanat - a pacsirtaszó élménye - ami elindítja a meditatív, illetve filozofikus gondolatsort. Egyébként közös a versekben az is, hogy mindkettő olyan ősi toposzt választ tárgyául, ami az emberfaj megkülönböztető jegyei között mutatkozó ellentmondásra alapozódik. A nagy előd a katona-költő /szerelmes férfi/ szembeállításának 19. századi, romantikus értelmezését adja, Szabó István viszont a jó /"bölcs", „áldott", „dicső", „boldog"/ természet - rossz /"bűnös", „lármás", „tolvaj", „kapzsi"/ társadalom - bizonyos korokban /pl. az érzékenység kora/ különösen élesen felvetődő - topologikus ellentétének 21. századi értelmezésére tesz kísérletet. Az eszmetörténeti előzményeken túl a gondolatnak ebben az aktuális vetületében ott munkál az ember növekvő „ökológiai lábnyomának" a veszélye is: „kit érdekel a föld sorsa...?"

  A retorizált versszöveg három szerkezeti egységből áll. A párhuzamosan - erőteljes variációkkal - szerkesztett egységek tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt ellentétezést és fokozást valósítanak meg. A ciklikus megújulás természeti törvénye felé forduló aggódó-féltő töprengést ugyanazoknak a törvényeknek a fékevesztett, harsány elutasítása söpri el. A szerkezeti egységek egy-egy kérdés köré szerveződnek, amelyek alapvetően meghatározzák a költemény sajátos gondolati-hangulati ívét. Ezek a kérdések fokozatosan változnak át töprengő kiegészítendő valódi kérdésből olyan költői kérdéssé, amelyek valójában erőteljesen tagadják a szóban forgó értékeket: „Ki érti...? /talán valaki, a beavatottak értik/; „Érti valaki, (hogy) boldog-e...? /talán senki sem érti már/; „kit érdekel...? Kit érdekel?!"/senkit sem érdekel/. A természeti törvényeknek az egyes egységekben rendre a törzsfejlődés /vagy a teremtés/ hierarchikus rendjében /föld - növény - állat/ ismétlődő metaforikus azonosítói /a föld nesze(i); a föld sorsa; a fák rügye(i); a pacsirta(szó)/ jelenítik meg a versben azt az elementáris erőt, amelyre a kérdésekben és a harmadik szerkezeti egység elbizakodott manifesztumában megbúvó ember ma már képtelen figyelni: a „társadalmi" ember elvesztette azt a képességét, hogy a többi fajhoz /teremtményhez/ hasonlóan alkalmazkodva, harmóniában éljen a természettel. S ami ennél is szomorúbb: ennek az ösztönös képességnek az elvesztése alkalmatlanná teszi arra is, hogy valódi jövőképe legyen! A címbeli kérdés - „Kinek kell kikelet?" - így a zárlat költői kérdéseinek a cinikus-nemtörődöm elutasítására mint kicsengésre utal: a kikelet /a megújulás reménye, a jövő/kép/ nem kell senkinek. Kell azonban a zsíros vacsora és a hízó „pénze fia". Ezek az azonosítók szociológiai pontossággal jelölik a fogyasztói „társadalmi program" legreménytelenebb kárvallottjait.

  Vegyük szemügyre a szerkezeti egységeket részletesebben!

  A vers felütésében /1-6. sor/ a versindító élmény hatására a lírai én még háborítatlanul /talán némi borongó előérzettel/ idézi a harmónia „aranykorát": csodálattal idézi meg a természet hatalmas, működő építményét, „kikelet programját", a potenciális lehetőségektől /„a föld neszei"/ a propagandáig /„pacsirtaszó"/.

  A középrészben /9-14. sor/ variációval ismétlődő kérdéssorban a természet építménye és a „kikelet programja" iránti csodálatot döbbenet és kétségbeesés váltja fel. Az eldöntendő kérdésvariációk teremtette döntési helyzetben /Érti valaki, (hogy) boldog-e... Szárnyal-e.../ némák az ösztönök!

  A harmadik rész /15-24. sor/ az előző kettő drámai változata. Ez a módszer és a kicsengés jellege teszik balladaszerűvé a zárlatot. Az ember nem képes választ adni a középrészben feltett sorsdöntő, a jövőt érintő kérdésekre. A válasz helyett elűzi a jövő hírnökét, a pacsirtát, aki / Mennyire jogos most a személyre utaló vonatkozó névmás használata!/ a leértékelődött ember helyére, az értékek hierarchiájának a csúcsára lép! A csujogatószerűvé érdesedett ritmus, a közbekiáltások egy olyan önmagától megittasult tömeget idéznek, akiktől távol áll a józan mérlegelés és a felelős döntés, - kimondják a megfellebbezhetetlen ítéletet „Nagypofájú, köcsög madár! / Kit érdekel?!" E tömegnek, melynek vezető rétegeire - mint említettük - szociológiai szempontból is van utalás /a „zsíros vacsora" igénytelen hívei és haszonszerzés megszállottjai/, a nyelvhasználattal való jellemzésére alighanem telitalálat a minden bizonnyal a börtönszlengből un. farmernyelvi(1) szóvá „nemesedett" köcsög szó.

  A vers emberiség-probléma felvetésére vállalkozik, a versritmus azonban nem enged szabadulni a gondolattól, hogy a költő az emberiség sorskérdésére nemzeti szemüveggel tekint, azaz magyar sorskérdésként. A költemény alapvetően ütemhangsúlyos felező nyolcasban /4//4/ íródott. Kivételt képez egy rövid sor /Érti valaki,/, a külön sorrá emelt kötőszó /hogy/, ahol a kiemelés a hangsúlyozást, valamint a külön sorrá emelt másik kötőszó /mert/, ahol a kiemelés csujogató-jelleget érzékelteti. Eltér még a középrész hat, a gondolatritmus szempontjából fontos párhuzamos gondolatot alkotó sorok ritmusa, ami a következő: /4//3/; /4//4/; /4//3/; /4//4/; /4//3/; /4//3/. Itt az eltérés szintén kiemelő jellegű. A felütés és a zárlat hibátlanul a felező nyolcasnak engedelmeskedik, a két rész verszenéje és hangulata mégis ellentétes. A zárlat sorfelbontásai és csujogatószerű betétei azt eredményezik, hogy a meditatív Vajda János-i „andalító" hangulat /lásd pl. A vaáli erdőben/ szilaj „sírva vigadóra" változik /lásd pl. Az falkám olyan falka... kezdetű kanásztánc/.   

  /Hasonlít ez a Móricz Zsigmond-regények „tisztítótüzes"- befejezéseinek szcenikájára is: „Ég a kunyhó, ropog a nád... - ordítják az urak az Úri muri zárójelenetében, miközben a főhős főbelövi magát. Ugyanennek a regénynek a Bán Frigyes rendezte filmváltozatában /1949/ csak a nóta ritmusa változik: Csörgheő Csuli egy szaporább kanásztánc /Megismerni a kanászt.../ ritmusára ropja egy zsákutcás világ haláltáncát./

  A ritmussal összhangban változik a sorok rímelése is. A rímelhelyezés érdekessége, hogy a középrészben a poétikai értelemben vett rímeket a retorikai értelemben vett összecsengés(2) váltja fel - az oktató célzatot sejthetjük mögötte -, valamint a zárlat bokorrímelése húzza alá az eddig elmondottakat. A vers rímelhelyezése: a b a b c c /Érti valaki/hogy/ nesze, jege, rügye, szele /retorikai összecsengés!/ d d /x/ d /mert/ d d d d e e /Kit érdekel?!/

Jegyzetek

  (1) A farmernyelv a nyelvművelés műszava. A nyelvhasználatnak /szóhasználatnak/ azt a jelenségét nevezzük így, amikor az alsóbb nyelvi rétegekből /argó, börtönnyelv, katonanyelv, stb./ származó szavak „felszivárognak" a normatív nyelvi és stílusrétegekbe /köznyelv, publicisztikai, közéleti stílus, stb./ Vö. Koltai Ádám: Sújtó sajtó. A tömegtájékoztató eszközök hatása napjaink nyelvhasználatára, A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 212. sz., 1999., 550. o./ Sajtónyelvi példák: A vezérigazgató kicsinálásában nagyon sok embert terhel a felelősség. - A központ lenyúlja a kisvállalkozók pénzét.

  (2) A retorika is ismeri a kiejtési egységek /kólonok/ végének rímelő összecsengését, ami adódhat a szavak eseteinek azonosságából: pl. -nak, -nek, vagy egyszerűen a szavak végének azonosságából: pl. szétterül, körül. /Vö. pl. Gáspárdi László: Retorika, Tankönyvkiadó, 1988., 84. o./

Filmforgatókönyv

 

A Hortobágy legendája (2007)

magyar film 

Rendező: Vitézy László

Forgatókönyv: Sz. Szabó István és Vitézy László

Producer: Kálomista Gábor - Megafilm

  A filmben az alkotók olyan történeteket elevenítenek meg - elsősorban Karcagon, Nagyivánban meg a környező pusztákon gyűjtötték őket -, melyek a Hortobágyon napjainkban is szájhagyomány útján terjednek, és mára legendává váltak. Az alkotók számára - megfogalmazásuk szerint - a film szellemi vezérfonalát Móricz Zsigmond látásmódja és munkamódszere adta, s a filmben felhasználták egyik novelláját is (Komor Ló).

A film három önálló etűdből áll.

 - A távcső,

 - Fekete Mihály,

 - A Komor Ló

című részek önálló történetek, de összeköti őket

 - a Hortobágy mint helyszín,

 - és az, hogy mélyen beléjük ivódott a puszta világa, tovább élnek bennük az egykor itt élt emberek. Az egykori és mai történések filmbéli összefonódása révén mindhárom etűdben testközelből élhetjük át a pusztai emberek, a ridegpásztorok életének máig ható valóságát, mindennapjaik igazságát és sorskérdéseik rendeződésének reménységét,

 - végül pedig, mindhárom etűd együttérző emlékezés, hogy az idő múlásával ne vesszen minden a múlt homályába.

  A film a végtelenbe kiáltott örök kérdés: meddig képes a lélek megbocsátani? Képes-e a lélek az elveszett békességét mint a boldogság legfőbb forrását súlyos konfliktusok, évtizedes hányattatások után is újra megtalálni?

  Az egyes etűdök főhősei mind elvesztett lelki békével érnek történetük csúcspontjára.

 - Varga Gáspár a halála előtti pillanatokban veszíti el azt, és halálában sem nyeri vissza;

 - Fekete Mihály lelki nyugalma évtizedekkel halála előtt, szemünk láttára válik sértődöttséggé, de halálában visszanyeri azt;

 - Komor Ló és felesége, Eszter, az évtizedekkel a film történéseinek kezdete előtt elveszett lelki nyugalmukat még a filmben megtalálják, és életük utolsó közös órái ismét boldogságban telnek.

  A film jelentőségét jól bizonyítja hogy legjelesebb színészeink egész sora:

Eperjes Károly,

Szirtes Ági,

Csányi Sándor,

Reviczky Gábor,

Pokorny Lia,

Újlaki Dénes,

Szarvas József,

Vikidál Gyula

játssza el tündöklően még akár az epizódszerepeket is.

A Hortobágy legendája 2008-as televíziós sikerének köszönhetően megjelent DVD-n is.

---

Oldal: Műelemzés
Sz. Szabó István - Életem forgatókönyve - © 2008 - 2024 - eszpista.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat