Sz. Szabó István - Életem forgatókönyve

Verseimről, regényeimről, filmjeimről.

Versek, dalok - gondolatok a könyvtárban

(Megjelent A gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium, Szakiskola és Kollégium Értesítője a 2008-2009-es tanévről c. kiadványában)


  A 2008/2009-es tanév októberében iskolánk könyvtára adott helyet az I. Gyöngyösi Vers, Zene Fesztivál egyik délelőtti előadásának.


„Ki sárból, napsugárból összegyúrva

Tudásra törpe, vakságra nagy."

(Madách: Az ember tragédiája)


  Fesztivál. Ízlelgetem a szót - versfesztivál, zenei fesztivál. A kisgyerekkoromban fekete-fehér tévén látott (és talán csak azért) egyen-szürke öltönyös szavalóversenyek és táncdalfesztiválok békebeli képébe ma már egyre csak kamionokra tornyozott hangfalakból előbömbölő gyomorrengető hangorkán dübörög, amelyet nem ritkán olyan, az ösztönök világába vesző fékeveszett tobzódás kísér, amit szalonképessé a „fergeteges bulizás" címkével sem igen tehetünk.  

  Töprengek, vajon miért e trend? Miért kezdenek a napjaink fiataljainak rendezett fesztiválok kollektív „agyeldobássá válni"? Vajon ki szervezi ezeket metropolisztól zsákfaluig egyre-másra, és vajon kinek hasznosak ezek az egymást túllihegő óriás-, mega-, sőt gigafesztiválok, amelyeken, ha „elfogyott" a műsor - az a rágás nélkül nyelhető, azonnal oldódó-ürülő instant valami -, csak a soktonnányi hátrahagyott szemét marad az utókorra?  Vajon nem arról van-e szó, hogy kulturális esemény helyett, a fogyasztói társadalom gondolkodás nélküli fogyasztóivá „nevelő" „mozgó laboratóriumok" ezek a monstre rendezvények?

  Hajlamosak vagyunk legyinteni, hogy 'ezeket a mai fiatalokat nem érdekli semmi' - se egy jó könyv, se egy nívós kiállítás, de már az osztálykirándulás, vagy a diáknap se! Belátom, nehéz is a profitorientált szórakoztatóipar világ-milliárdjaival versenyre kelnie az évezredes - az adott kor pénzskáláján nem egyszer alig mérhető - kulturális értékeknek, mert ezek az értékek a fiatalos pörgés helyett elmélyült „rágást", figyelmet igényelnek. Az életkoruk miatt divatkövető tizenévesektől ráadásul nem kevés bátorságot is követel még az alkalmankénti elhatározás is, hogy a tömegízlés(telenség) trendi sorkatonái közül a művészetek magányos harcosaivá, a „fogyasztó" kortársaiktól „leszólt" alkotóvá, vagy befogadóvá lépjenek elő.

  Az alkotás vágya, mint önkifejezés, minden emberben él. A tizenévesek sem kivételek: meg akarják mutatni, mennyit érnek, helyet követelnek maguknak a társadalomban - de alig találnak ehhez megfelelő mintát. A fiatalokat „gyarmatosító", és belőlük élő szórakoztatóipar és az azt kiszolgáló (gátlástalanná pénzelt) média rájuk zúdított destruktív filmjei, kibeszélő szennyműsorai, „gyilkosos" szoftverei - a felnőtt társadalom tagjainak felelősséget nem vállaló egymásra mutogatása mellett - mindeközben ön- és közveszélyes jellemmé (de)formálják őket, de „jobb" esetben is begyepesedett agyú  „mindenevővé".


„osztogasd szét amid maradt

ingyen is átvisz ha ki átvisz"

            /Kányádi Sándor/


  Az alkotás gyönyörű világából adott ízelítőt könyvtárunkban a bevezetőben említett I. Kortárs Vers, Zene Fesztivál matinéja. Újra vendégünk volt Kányádi Sándor költő, a magyar irodalom (sokak szerint) jelenleg élő legnagyobb poétája.

  Sok év telt el azóta, hogy először járt nálunk, és még több év, sőt évtizedek azóta, hogy Sütő András a következőket írta róla 50. születésnapjára: „Élményvilága úgy személyes, hogy közösségi is egyúttal. Rendkívüli tömeghatásának ez a titka. A legszigorúbb Én kimondásával is azt sugallja: Mi, akik csak e többes szám konok megőrzésével nyújthatunk mentő kezet a fuldokló egyesnek."

  Ezen az októberi délelőttön a diáktanácskozóban várta a fellépést, ott találtam rá. Sándor bácsi - ahogy mindenki szólítja - csöndesen, szelíd bölcsességgel ingatta fejét mindenkinek, aki hogylétéről érdeklődött. A kérdések és a válasz közé ékelődött rövid csendben felidéződtek sorai: „...és ködösül a távol is / heggyel az ég egybemosódik...", de Sándor bácsi csak ennyit mondott: Hiába, 80 év...

  Pár perc múlva aztán a közönség előtt csoda történt. Vállairól lehullott a nyolc évtized súlya, felragyogó tekintetétől kitisztult a ködösülő távol, s a verseiből áradó tömeghatás magával ragadta a könyvtárat zsúfolásig megtöltő nézősereget. A hallgatóságnak a költő tekintetében visszatükröződő lelke felfrissülve fürdött az időskori költészet józan-hűs vizében. A szavak csobogó patakjának felszínén ott ringott törékenyen, de szeretettel telve, apró papírhajókban, a szétosztogatott minden - a minta, ami bátran követhető.

  Emlékezetes mintát, önmagunk megőrzésének és továbbadásának mintáját adta Duma István András, csángó költő is: „Az iskolát román nyelven végeztem. A magyar nyelvet a szüleimtől tanultam, magyarul írni és olvasni magamtól tanultam meg." Ízes csángó dialektusban szólt és szavalt a Bákó megyei csángómagyarok mai valóságáról: „Így élnek / És szaporodnak / Haladnak / És meghalnak / Úgy nevezik csángónak".

Az előadás zenei vonalát képviselte a megzenésített versek műfajának kiváló képviselője, a Kaláka együttes tagja, Gryllus Dániel, aki Kányádi Sándorral együtt adott ízelítőt a frissen megjelent közös CD-jükből. A zeneköltészet előadói voltak még az Erdélyből érkezett Fűszál együttes, és a gyöngyösi Bogácsa együttes. Utóbbi nemcsak nevében képviselte Gyöngyöst, de azzal is, hogy négy itt élő, vagy innen származó költő verseit adta elő megzenésítve, hangulatos és eredeti formában. Ezek a költők dr. Fülöp Lajos, gimnáziumunk egykori igazgatója, dr. Végh Attila, iskolánk egykori diákja, dr. Varga Zsolt tanár úr és Szabó István könyvtáros. Utóbbi kettő egy-egy versét is felolvasta a délelőtt folyamán.


 „s hátra ne nézz kiket szeretsz

  a maguk útján nem utánad

  mendegélnek akaszd a fára

  üresen maradt tarisznyádat"

                 /Kányádi Sándor/


Minden műalkotás varázsát, az élmény befogadójára gyakorolt hatását - legyen az irodalmi, zenei, vagy bármilyen más műalkotás - egyedisége adja. Ez az egyediség hordozza az üzenetét is: az ember adjon magából másoknak valamit. Legalább egyszer az életben mindenki vágyik valami megismételhetetlent adni magából. Minden emberben megvan a képesség is, hogy mindenki mástól eltérőt adjon, amit senki más úgy nem adhat, bármilyen szerény mértékben is, de őszintén, az önkifejezés igényével. A tizenévesekben hatványozottan él ez a vágy, mert keresik, követelik helyüket a világban. Mintára van szükségük, hogy merjenek is adni magukból. Ez a fesztivál bátorító és követhető mintát adott fiatalnak és felnőttnek egyaránt.

  Minden másokkal megosztott érzés és gondolat gazdagítja közlőjét is. Ezt a gazdagságot azonban csak azok ismerik meg, akik nemcsak képes, nemcsak mernek, de hajlandók is adni magukból.





Volt egyszer egy honvédség


  Újra a Bakonyban vagyunk, megint egy hadgyakorlat a sok közül. De ez az utolsó is egyben.

  Halálosan unjuk az egészet, meg utáljuk is. Főleg nevetséges „kutyaóljainkat", melyeket kacska faágakból és vegyvédelmi köpenyeinkből eszkábáltunk. Az ezredparancsnok megtiltotta az általa „Hilton-hotel"-nek nevezett, valójában szedett-vedetté szakadozott katonai sátrak felállítását - hát  most ezekben  a kétszemélyes  sátor-karikatúrákban „lakunk". Persze, csak derékon felül, mert lábunk teljes hosszában kilóg a harmatos éjszakába. Ez azért is kellemetlen, mert az emiatt tárva-nyitva álló „bejáraton" át a környék összes virgonc szúnyogja belátogat „szórakoztatásunkra". Utáljuk a szúnyogokat! „A pofám leszakad!" - dühöngünk, de az legfeljebb csak viszket. Akié meg nem - mert váll-lapjai sátrat „érdemelnek" -, annak meg minden ráfér.

     Két nap „kolbászolás" után támadunk. Utálunk támadni. Egész nap „főlünk" a kopár, mészköves dombok sivatagjában imbolygó „nyuszibuszban". „Kopasz" korunkban sokszor volt hányingerünk a szűk, dülöngélő páncélkoporsóban, de most már csak melegünk van. Meg a toronylövészünk megfogalmazása szerint „a tökünk tele az egésszel"... Időnként kiugrálunk és futkározunk, tövises bozótokon csörtetünk át ellenségriogatónak szánt óbégatással. Mi a hőségben futkosni utálunk, a bozót tüskéi meg bennünket...

  A horror határát súroló elemekkel telezsúfolt beharangozó ellenére kifejezetten idegnyugtató változatosság a „pszichikai pálya". „Végre valami újdonság!" megkönnyebbülésével vetjük magunkat a káoszba. A hangjelző patronok gyomorrengető csattanásait, a füstjelző „bombák" színes pukkanásait egy nagy valószínűséggel Edison-korabeli hangszóróból ránk vicsorgó csatazaj dörejei, valamint kenetlen kocsikerék-nyikorgásra emlékeztető „halálhörgések" kontrázzák. A lángoló ajtófélfák és „járműroncsoknak" kinevezett gumiabroncsok sűrűn okádott füstje beszorul az apró völgybe. Mi az orrunkig se látunk, ezért az előírásosnál is harsányabb harci hejehujázással igyekszünk tájékoztatni a vigyázatlan „ellenséget": jobb, ha szalad, mert mi ugyan holnapig se találjuk meg őket ebben a rohadt füstködben. Csata nélkül meg milyen snassz egy háború?! Kész röhej..."Az okos enged"- elve alapján nem is keresgéljük sokáig az ellent. Mert, ha már rohamozunk, s nagy füst is van, hát egy füst alatt „felszabadítunk" inkább egy romvárost. Pedig utálunk romvárost felszabadítani. Ezeket az épületeket direkt romosra építették, így kényelmes ajtók, kertkapuk helyett állandóan az  ablakon meg kerítésen át kell „behatolni" a házakba. Ráadásul a gyakorlat ellenőreinek kedvéért tuti, hogy mindig a legfölső emeleten vagy a lapos tetőn kell „leküzdeni az ellenséges élőerőt", akik történetesen olyan fanatikus rongybábuk, hogy inkább hagyják magukat ledobni a negyedikről, mintsem felemelnék a mancsukat... A legjobb az egész végén a „vegyi mentesítés", bár azt is utáljuk. Amint elvonul a szemlebizottság, a maradék „vegytisztító folyadékban" - értsd: kellemesen langyos víz - sebesen megmosakszunk.

Aztán visszahúzzuk büdösre izzadt holminkat, de a semminél ez is több...

    Az igazi „éles" manőver alkonyat után indul. Járművünk szerszámos ládája mögül előbújik a műanyag kanna, hozzá sapkába gyűlt százasok csatlakoznak. A szemhatár szélén lakott település kínálja magát, és az alkalmat. A két legfürgébb ezért toronyiránt előre, a többiek „falaznak". Aztán vedelünk, amíg benne tart...

     A reggel álmos és fejfájós. Utáljuk már a reggeleket is. Végre békén hagynak bennünket, „védelemben" vagyunk. Hiába, na, rendes ez az „ellenség". Mert bár utáljuk a „védelmet" is, azért, így nyáron, mindjárt más ez is, mint a téli fagyban, sárban. Mint kiket golyó talált, zuhanunk alélt megkönnyebbüléssel a földre, s elégedetten elnyúlva élvezzük a közelgő hőség most még jóleső, első meleghullámát. A tétova szellő csendje elhallgattatja fejünkben a pálinkaszagú borgőz sziszegő kopogását, s a könnyű délelőtt fűillatában, az egymástól hangtávolságnyira rejtőzött magányunkban elmerülve kalandozunk nagyon messze, elrévedve. Az egész táj olyan derűs, mint egy piknikezés díszlete. Fegyverünk játékpisztoly, mi indiánosdit játszó gyerekek vagyunk csupán. A nap meleg, az égbolt kék, az üde fű zizegve andalít. Minden egyszerű, mert minden a helyén van, s a külvilág ettől olyan távolivá válik, hogy már semmi szükség rá. Álmodó zsongással libben az ég felé a megkönnyebbült gondolat: már utálni is nagyon utálok... Az utolsó órák telnek... Az utolsó éjjel... Az utolsó őrség...

  Vége az éjszakának. Úgy telt, mint a legtöbb, őrségben eltöltött éj. Nyom nélkül eltűnt, csapongó álmok éjjele volt, mely gondolatok nélküli töprengéssel telt, s az álom elleni küzdelem rutinjával virrasztott. Egy fekete vászonra festett semmi impressziói érnek most véget, mert ma hajnalban minden éjszaka véget ér. Az idő úgy elfogyott, hogy már csak nappalokból áll.

  Vége a hadgyakorlatnak. Úgy telt, mint a többi, Bakonyban lezajlott gyakorlat. Értelem nélküli, lelketlen robot volt mind, a cinikus káosz elleni reménytelen küzdelem véraláfutásaitól egyszerre szánalmas és nevetséges. S nem győztünk csodálkozni, hogy végül mindig „győztünk".

  Vége a katonáskodásnak. „A leszerelő állomány a jövő héten végrehajtja a leszerelést." - hangzott el a tegnapi parancskihirdetésen. Még nem fogom fel a megértett szavakat. Este óta csörtetnek bennem éj-sötét izgalommal, mint a táboron túli tölgyesben szuszogó vaddisznófalka. Avarba hullott csemegét kutató ösztöneikkel túrok emlékeimbe, hogy a sárban, fagyban, hóban lélekmelegítő vigaszt nyújtó, már-már extatikus mámorrá hevülő képzelgések most újra a „fegyverletétel" ezerszer megálmodott kéjes gyönyörűségével ringassanak. De csak ürességet érzek. A piruló reggelbe bámulok. Anélkül, hogy látnám, nézem azt a házat, hol egykor gyermek voltam, s az utat, mely idáig futott mögöttem. Nézem a kelő nap aranyában fürdő városokat, melyek mellett elragadott vonatom, s a partjaik árnyékában csobogó patakokat, melyeken átsodort a sors anélkül, hogy vizükbe egyszer is beleléptem volna. Harmatos mezők szivárványszínű hírnökei voltak napba nyúló ragyogásaim, de lábam nem mosták sóhaj-könnyű cseppjeik. Nem jöttem, hanem hoztak.   

  Hoztak, mint sok milliónkat már, s azóta vártam, mint sok ezer éve már: elmúlik-e végre a kábulat? Kiheverjük-e végre azt a kőbaltaütés okozta agyrázkódást, mely szinte az idők kezdete óta kínoz. Annak az ütésnek a bódulatát, mely először csapott le a létfenntartáshoz szükséges zsákmány helyett annak elejtője mit sem sejtő kobakjára... Hiába vártam. E tartós emlékezetkiesésben szenvedve feszülünk azóta is egymásnak mi, kőbaltás kezek, a tébolyító szerzésvágy kielégítetlen - mert önmagukat gerjesztő alantas ösztöneink állandó „éhsége" miatt kielégíthetetlen - mohóságától hajtva. Önmagunkra kényszerített katona-létünk egyen-világában már rég mindegy, ki az, ki magának szerezni, s ki az, ki mástól védeni akar. Egyazon elv, eszme, isten nevében támad mind, a zsákmányra éhes zsákmány: ma én, holnap te. Az eltelt évezredek alatt az okok és célok, a módszerek és eszközök is úgy önmaguk ellen fordultak, hogy ma már csak az egyenruhánk különböző, benne mind-mind egyformán csupán fegyverül használt kőbalták vagyunk. Hisz a fegyvert tartó kéz nem mi vagyunk már, az akarat, s a döntés rég fölöttünk áll. Miénk csak a fájdalom. Az érző kő fájdalma s hiábavalósága, ha megreped.

  Vajon hány tűzvésznek kell még felperzselni országnyi erdőket, hogy a pusztítás végén szükségszerű kihunyásuk megvilágítsa az örökös harc értelmetlenségét? Vajon hány szilaj hullámcsapás ostromolja még a magas parti sziklát, hogy végül vízbe döntött romhalmazán megtörve erőtlenül fröccsenjen szét maga is? Vajon elmúlik-e valaha e hiábavaló harci láz? Egy kőbalta okozta, lidérces sebláz.

  Minden bízó reggelen vártam az érkező napot: vajon az enyém jön-e már? Vajon értem jön-e már, hogy magával vigyen messze, talán haza. Hol a test is békét lelhet végre, mert a lázadó szellem magányos szökése csalóka szabadság.

  Minden bízó reggel után maradnom kellett, mert nem jöttem, hanem hoztak. S kinek maradni kell, nincs más választása, csak a helytállás. Erő szerint, becsülettel, évezredek törvénye alapján: „Az nem is férfi, ki katona nem volt!". Vagy mégis? Mi a férfi, s katona egyáltalán?

   Itt voltam, de mi történt velem? Történt-e velem valami? Elindultam-e a férfivá válás útján? Ha igen, vajon azért, mert újabb eltelt hónapok komolyodnak fölém? Vagy azért, mert katona voltam? Talán azért, mert valamilyen szinten naponta elém állt a helytállás, a bajtársiasság, a becsület kérdése? Vagy maradtam szertelen kamasz? Mert pusztán az egyenruhában töltött idő miatt aligha „nő be" bárki „feje lágya". Az eltelt időt most nem érzem egyébnek, mint az életemből elrabolt időnek. Azt sem tudom, katona voltam-e egyáltalán, mert igazi katonával alig-alig találkoztam. S a hétköznapokat is, bár alapvetően tisztességgel, de azért a lehető legkisebb fáradsággal és ráfordítással igyekeztem letudni. Hiszen hamar megtanultam: a jól időzített „sunnyogásért" épp olyan jutalom jár, mint büntetés a legjobb szándék ellenére elkövetett baklövésért. Melyik hát a férfiasabb: az őszinte faltörő kos becsületes önkínzása, vagy a kiskapukat kutató megalkuvás bölcs túlélése? Mert nincs más választás.

  Azt hiszem, pusztán annyi történt: észrevétlenül kinőttem az iskolapadot. Mert amit itt láttam, az katedrán nem szemléltethető, amit itt tapasztaltam, az tankönyvből nem tanulható.    

  Ez már tényleg maga a nagybetűs Élet volt.



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 2
Heti: 11
Havi: 103
Össz.: 12 560

Látogatottság növelés
Oldal: Egyéb írásaim
Sz. Szabó István - Életem forgatókönyve - © 2008 - 2020 - eszpista.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »